Függőségeink című előadásunk szakértő vendége Krisztu Gábor addiktológiai konzultáns.
BT: Az előadáson meg szokott jelenni egy gyakori gondolkodásmód, amely így hangzik: „Velem ez nem történhet meg. Én tudom ezt kezelni.” De mi áll ennek a hozzáállásnak a hátterében?
KG: Senki sem indul el úgy a szerhasználat útján, hogy ő függővé válik. Azonban kétféle ember létezik: a függő és a nem függő típus. A nem függő típusú ember általában néhány alkalom után – legyen az élmény jó vagy rossz – eldönti, hogy folytatni szeretné-e, vagy sem. Képes kontroll alatt tartani a használatot, legyen az szociális vagy rekreációs célú. Ezzel szemben a függő típus, amilyen én is vagyok, egyszerűen tovább csinálja. Mi, függők, azt hisszük, hogy képesek vagyunk irányítani. Halogatunk, azt mondogatjuk: „Még ma, még holnap, aztán abbahagyjuk.” De ez soha nem valósul meg.
BT: Milyen általános tévhitek vannak a függőséggel kapcsolatban, mind a szerhasználók, mind a nem szerhasználók körében?
A szerhasználók gyakran úgy gondolják, hogy senki sem veszi észre, mit csinálnak. Még saját magukat is meggyőzik arról, hogy nem szerhasználók. Közben egy kívülálló, aki nem használ szereket, sokszor látja a problémát, viszont elítéli. Nem tudja, hogy miben van benne, nem azt kérdezi: „Mi a problémád? Hogyan segíthetek?” Helyette címkéz: „Te egy rohadt drogos vagy.” Ez a hozzáállás azonban figyelmen kívül hagyja az illető életének hátterét. Nem tudhatjuk, mi történt vele, mi vezetett idáig. Talán éppen mi bántottuk meg? Amikor valakivel szemben ülünk, az alapján ítéljük meg, amit látunk – például, hogyan öltözködik. De hogy mi zajlik benne, azt nem ismerjük.
Ezért fontos, hogy ne éljünk előítéletekkel.
BT: Sokkal több beszélgetésre van szükség ahhoz, hogy egy adott helyzetet igazán megértsünk valakivel kapcsolatban. Még a beszélgetések során is gyakran teljesen más dolgokra gondolunk, ami nehezíti a valódi megértést.
KG: A mai világban rohanunk, és egy bizonyos szinten tényleg muszáj is rohannunk. De az igazság az, hogy sokszor nincs kedvünk beszélgetni. A tipikus párbeszéd így zajlik: „Hogy vagy?” – „Jól, köszi.” Valójában nem érdeklődünk egymás iránt, és ez hatalmas probléma. Ha viszont leülünk beszélgetni, és te észreveszed rajtam, hogy valami nyomaszt, én pedig el merem mondani, azzal könnyíthetek a saját terhemen. Ez mindkettőnknek hasznos: te tanulhatsz abból, hogyan lehet elkerülni egy hasonló helyzetet, vagy ha neked is van egy hasonló problémád, láthatsz egy lehetséges megoldási stratégiát, ami nekem bevált.
BT: Ugye, amikor valaki rehabilitációra kerül, számos beszélgetésen megy keresztül. Az emberek különböző pontokon jutnak el a felismeréseikhez, hiszen a helyzetek és a belőlük fakadó reakciók is eltérőek. Én úgy gondolom, ezek a helyzetek mindig új reakciókat váltanak ki az egyénből.
KG: Így van. A rehabilitáción mi utat mutatunk: tíz embernek akár százféle lehetőséget tudunk felvázolni. Hitelesen elmondhatjuk, hogy nekünk mi segített, és hogyan küzdöttük le a problémáinkat. Lehet, hogy sablonosan hangzik, de a megoldás mindig ott van az emberben. Mi abban segítünk, hogy ezt a megoldást ő maga fedezze fel. Hagyjuk, hogy rátaláljon arra, ami neki működik.
Amikor valaki egy terápiás folyamatot végigcsinál, a múlttal kezdünk: megértjük, mi történt vele. Ezután a jelenre koncentrálunk, az „itt és most” megélésére. Végül pedig segítünk megtervezni a jövőjét, hogy absztinensen tudjon élni. Én például nem mondom egy tinédzsernek, hogy „soha többé ne igyál.” Majd ő fogja eldönteni, mennyire tudja használni azokat a kompetenciákat, amelyeket tanítunk neki.
Segítünk nekik lerakni a múltból hozott, elfojtott fájdalmakat. A jövőben az is kiderül, mennyire lesznek képesek beszélni az érzéseikről, a fájdalmaikról, és hogy meg tudnak-e nyílni egy pszichológus, egy társ vagy akár a szüleik előtt.
Én érzelmekkel és érzésekkel dolgozom. Ha tudjuk, mit érzünk – és nem csak annyit, hogy „rosszul vagy jól vagyunk” –, akkor az életünk sokkal könnyebbé válik, még a jövőben is. Magunkkal szemben is őszintébbek lehetünk, hiszen nincs mit titkolni. Már nem vagyunk szerhasználók.
BT: Te tapasztalati szakértő vagy, ami azt jelenti, hogy…
KG: Nem csak tanultam erről a szakmáról, hanem én is aktív szerhasználó voltam sok éven keresztül.
BT: Mik voltak a te szereid?
KG: Kokain és alkohol. Később egy rövid ideig az alkohol mellé nyugtatókat is használtam. Ekkor már „szerváltó” voltam. Nekem a legnehezebb a gyógyszer és alkohol együtteséről való lejövetel volt. Az orvosok írták fel a gyógyszereket, ami egy hamis biztonságérzetet adott. Meggyőztem magam, hogy ez rendben van, és amikor nem kaptam meg, felírattam máshol. Nem akartam ezt elengedni, még a kokaint sem. Azt gondoltam, hogy majd 80 évesen, az unokáim háta mögött is használni fogom. Aztán egyszer felébredtem, és rájöttem: ez nem élet. Mindenről lemaradok, ami igazán fontos.
BT: Az alkohol teljesen legális, boltban vásárolható szer. Gyerekkorunkban a zsúrokon már a gyerekpezsgő is megszokott, mintegy normalizálva az alkoholfogyasztást. Hol rontja el a társadalom, hogy az alkohol ennyire elfogadottá vált, mégis erősen elítéli az alkoholistákat?
KG: Az én válaszom a kérdésedre, hogy ott rontjuk ezt el, mivel társadalmilag elfogadott az alkohol, ezért nem is tekintünk rá úgy, mint amivel nagyon komoly probléma lenne. Egyébként az alkoholistákat is egyre jobban elfogadják. Hiszen nem mindegyik alkoholista él az utcán és hajléktalan, nem mindenkinél vesszük észre, nem mindenkinél látjuk. Van olyan eset is, amikor este hazamegy az illető, miközben alszik a család és ő berúg. Viszont van olyan is aki, egy héten négyszer iszik, de csak egy sört. Akkor is csak egyet iszik, amikor társasággal megy el, mert meg tudja állni. Én úgy gondolom, hogy ott rontjuk el, hogy nem tulajdonítunk ennek akkora nagy veszélyt, mint egy drognak, mert az alkohol legális és társadalmilag elfogadott.
A belenevelésre visszatérve, a “normális” ember ihat alkoholt. Elmegy vacsorázni a feleségével, elfogyaszt egy bort, vagy hétvégén a baráti grillezésen megiszik pár sört, hogy oldja a hangulatot, de tényleg nem a kényszeres ivás érdekében, hogy elnyomjon valamit. Emelett tudja működtetni az életét, a hétköznapi feladatait, ezekből a normális ivókból nem lehet probléma, amennyiben megvannak a határok. A belenevelésbe pedig a példát hoznám fel, hogy a gyerekei mit látnak. Lehet, hogy a gyerek nem függő típus mint az apja, viszont ha azt látja, hogy én egész életemben iszok, akkor neki ez lesz a normális. Nincs otthon kommunikálva, hogy milyen veszélyei vannak. Pedig az alkohol az egyetlenegy szer, aminek az elvonásába bele lehet halni.
BT: Mi volt a legnagyobb kihívás a függőséged felismerésekor?
KG: A legnagyobb kihívás a beismerés volt. Elfogadni azt a tényt, hogy függő vagyok. Egy függő el sem tudja képzelni az életét drog, alkohol, bármilyen szer nélkül – de ez csak fejében van így. Ha valaki megmutat egy másik utat, és hajlandó vagy azt választani, akkor boldogabban vagy akár boldogtalanabban, de szermentesen is képes leszel élni.
BT: Hogyan változott az életed, amikor elfogadtad, hogy segítségre van szükséged?
KG: Egy szavakba nem önthető nagy teher ment le rólam. Életemben először éreztem igazán szabadnak magam. Nem volt több titkom, nem kellett hazudnom magamnak vagy másoknak. Minden lapomat kitártam, és azt mondtam: „Mutassátok meg, hogyan kell élni.” Ezáltal magamnak sem hazudtam soha többet.
BT: Milyen stratégiákat alkalmaztál a tiszta élet fenntartásához?
… A folytatás a következő blogbejegyzésben olvasható: https://ittesmosttarsulat.hu/2024/11/18/krisztu-gabor-addiktologiai-konzultanst-bloginterju-2/
Fotó: Oláh Gergely Máté
