Élő zene a színpadon – Szőllősi Dániel debütál a Memento előadásban

_{Fotó: Varju Nándor}

Élőzene a színpadon! Áprilisi Memento improvizációs színházi előadásunk különleges élményt nyújt: Szőllősi Dániel zenészként debütál az Itt és Most színpadán. Mi nagyon boldogok vagyunk, hogy megtaláltuk őt – ismerjétek meg Ti is villáminterjúnkból legújabb alkotótársunkat. Danit Bán-Horváth Veronika kérdezte.

BHV: Mióta zenélsz és milyen hangszeren játszol?

SZD: Az első hangszeremet 6 éves koromban kaptam meg, egy mini szintetizátort. Apukám nagyon szeretett fütyörészni, én pedig hallás után elkezdtem lejátszani a dallamokat. Ekkor legnagyobb szerencsémre, szüleim támogatásával elkezdhettem elmélyíteni zenei tudásomat. 15 éves koromban zongoraművész szerettem volna lenni, ezért az lett a fő hangszerem, de énekelni, gitározni, dobolni és zenét szerezni is nagyon szeretek.

BHV: Az Itt és Most-tal való találkozás előtt zenészként milyen helyzetekben improvizáltál?

SZD: Egészen gyerekkorom óta improvizálok, már akkoriban próbálgattam a saját utamat járni a billentyűkön. Gimiben volt egy blues-rock zenekarunk, ahol ugyan voltak alaptémáink, de én főként improvizálni szerettem a szólókat. Később, bárzongorista tanulmányaim és munkám során rögtönöztem a dalokhoz, voltak kisebb performanszok amikhez felkértek. Legfrissebb élményeimet egy didgeridoo művésszel és kisebb- nagyobb világzenei formációkkal való jammelések és koncertek adják.

BHV: Hogy került a látóteredbe az Itt és Most Társulat?

SZD: Egy zenész barátom nagyon kedvesen engem ajánlott a Memento c. előadás rögtönzött zenei kíséretének megvalósításához. Tudta, hogy sokat foglalkoztam hasonlókkal és hogy nagyon szeretem csinálni. Már az első perctől beindult a fantáziám és alig tudtam kivárni, hogy az ötleteimet a színészekkel együtt is elkezdjük megvalósítani.

BHV: Pár hete már együtt tréningezel a társulattal, és több előadást is megnéztél február óta. Mik voltak az első benyomásaid?

SZD: Legelső élményem a LÁ(j)V SZTORI volt. Azelőtt még sosem láttam improvizációs színházi előadást és sokáig nem akartam elhinni, hogy amit nézek, abból semmi nincs előre megírva és begyakorolva, nagyon profi és katartikus élmény volt. A tréningeket nagyon szeretem, feldobnak, kikapcsolnak, feloldanak. Lehetne több belőlük, mert nagyon jó csinálni.

BHV: Mint improvizációs színházi zenész, mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást?

SZD: Nagyon sok dologra kell figyelni egyszerre. Ha egy karakterhez vagy hangulathoz csinálok egy témát, szeretem én is, mint a színészek, visszahozni és variálni. A játszók egyéni mozzanatai, a fények, a jelenetek, a történetszálak mind újabb és újabb ötletekkel inspirálnak és könnyű elveszni ezekben. A kulcs a jelenben maradás, ami ilyenkor nem könnyű.

BHV: Mi az, ami a legnagyobb örömet okozza? Mi volt az eddigi kedvenc ittésmostos pillanatod, élményed?

SZD: A lehető legmélyebb és legvalóságosabb módon a jelenbe kerülni és benne maradni, ebből közösen, egymásra figyelve, szívet- lelket beleadva egységként működni és alkotni: nekem ez a művészet legmagasabb foka. Ezt élvezem a legjobban. Annyira sok kedves emlékem van, hogy nehéz választani. Ha muszáj mégis kiemelnem egyet, akkor az az volt, amikor legelőször elkezdtünk közösen megalkotni egy jelenetet. Egy új, addig nem létező világot teremtettünk és ezt a közös művet mindannyian magunkkal visszük.

BHV: Kiknek ajánlod a Memento előadást?

SZD: A Memento egy izgalmas forma. A történetszövés kronológiája nagyon trükkös, ezért ha valaki igazán bravúros játékot szeretne látni, ami mindössze hangulatokon és filmes zsánereken alapszik, annak mindenképp ajánlom.