A vizuális jegyzetelés műfaja az utóbbi években honosodott meg az üzleti konferenciák és előadások világában. A Társulat kísérletet tesz a lassan önálló művészeti ággá váló tevékenység ötvözésére az improvizációs színházzal. Filcember kritika a Két Lámpás színikritikai blog tollából.
Idézet a cikkből:
„Biztos ismeritek a Mi lenne, ha…? játékot, nos a Filcember, ha ital lenne, akkor illatos forró tea lenne, ha hónap, akkor hóeséses, varázslatos december, ha állat, akkor kaméleon, ha gyerekjáték, akkor kaleidoszkóp, ha műalkotás, akkor mandala a születés csodájával, a létezés egyszeriségével és az elmúlás mélabújával. Az Itt és Most Társulat összművészeti improvizációs színházi előadása három művészeti ág, a vizuális jegyzetelés, az élő zene és a színjátszás együttműködéséből és egymásra hatásából hoz létre estéről estére egy megismételhetetlen színházi eseményt, ami kisiskolás kortól maradandó élmény lehet mindenkinek, akit nem riaszt vissza a barátságtalan téli idő, és elmegy a társulat Ráday utcai közösségi terébe. „
Idézet a cikkből:
„A játék a közönség által kigondolt szavak segítségével indul, melyekből Strenner Szilárd választ ki hármat, hogy a jelenetek témája legyen. A bemutató estéjén a léggömb, a vakszerencse és a vándor szavak inspirálták az improvizációt. Az első körben a színházi improvizáció indította a közös gondolkodást, az egymás után következő jeleneteket követte le Hoppál Basspoetry Mihály zenéje, és csak a blokk végén nézhettük meg Strenner Szilárd egy-egy etűdöt megjelenítő rajzait. A léggömb nagyon sokfelé asszociáltatta a színészeket a teljesen konkrét héliumos lufival való rosszalkodástól egy léghajón történő suta lánykérésen át a teljesen absztrakt családi vitáig a gyerek buborékban neveléséről. Számunkra a legmeghatóbb a két kiöregedett, derékfájós, hektikás bohóc jelenete volt (Gregus László, Szőke Gábor), a lufikutya kipukkasztása még sokáig velünk fog maradni. A jelenetek mindig mozgásos elemekből indulnak, ezekre épülnek rá a szöveges improvizációk, az egyes etűdök szinte folyékonyan gördülnek át egymásba, az egyik végén már megjelenik a következő mozgásos fázisa, így az egyes blokkok megszakítás nélküli egységes hangulati tömböt alkotnak. A vakszerencse szót Strenner Szilárd rajzai kezdik kibontani a képernyőn, erre reagál a zene, és ez tereli a színészek játékát is. „
Fotó: Bán-Horváth Attila
Beleolvasok a cikkbe:
Közelgő programjainkról itt kaphatsz tájékoztatást: